Az alábbi levelet kaptam, mit ad isten, éppen a következő, esedékes kifizetés ELŐTT:
“Kedves Kollárik Péter!
Nyilvántartásunk ellenőrzésekor arra a megállapításra jutottunk, hogy az Ön AdSense fiókja nagy kockázatot jelentett AdWords hirdetőinkre nézve. Ha fiókja továbbra is megjelenítői hálózatunk tagja marad, az a jövőben pénzügyi kárt jelenthet hirdetőinknek, ezért fiókját letiltottuk.
Ezt a lépést hirdetőink és az AdSense többi megjelenítőjének az érdekében tartottuk szükségesnek, ezért kérjük megértését. Döntésünk nyilván kellemetlenséget okoz Önnek, így előre is köszönjük türelmét és együttműködését.”
Válaszom:
“Bekaphatjátok a türelmes és együttműködő faszomat.”
Meghívtak a június 21-én tartott ünnepélyes díjkiosztóra is Esztergomba, a Féja Géza Közösségi Házba; sajnos az első két helyezett nem volt jelen, hogy személyesen gratulálhassunk, de majd az interneten keresztül azért írok nekik egy-két kedves szót meg valamiféle rövid véleményt, ha lesz netem (mert most éppen nincs). Volt nagy eszem-iszom, ám a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy kaptam emlékbe egy könyvet az I. Tollinga pályázat díjnyertes műveiből, a címe: “Akkor is, ha tiltják…” Jó vaskos kötet, hiszen már az első pályázaton is rengeteg kategóriát indítottak, mese, humoreszk, sci-fi, vers, esszé, útirajz, ezenkívül fotó, rajz stb., ráadásul volt egy regény kategória is (a nyertesek szintén szerepelnek a könyvben), ahol a második helyezés egy Galaktikus birodalom című sf kisregény, kíváncsi vagyok, milyen lehet. Miután annyit olvastam a novumról, végre van egy saját novumos könyvem – na, ilyen nemes célokra például határozottan hasznosnak tartok egy POD kiadót. A következőben, gondolom, az idei díjazottak fognak szerepelni.
A táborban az is szóba került, hogy Judit mennyire nincs jelen a neten, semmi blog, semmi közösségi oldal, így aztán kellemes meglepetésként ért az, hogy, még egy hónapja sincs, az InterGalaktika oldalán beregisztrált, rám talált, üzenetet váltottunk és barátnak jelöltük egymást. Megtisztelve éreztem magam, és titokban eltervezgettem, milyen jó lesz, hogy a Szefantorokon mindig összefutunk majd, a kisfiam, aki mellette cicizett fél évesen, rendszeresen találkozik majd “Judit nénivel”, jövőre szépen köszön is neki, meg ilyenek. Megvolt a közös hang, a közös érdeklődés, a közös munka, a közös múlt… És egy ilyen ostoba balesetnek köszönhetően nem lesz semmi a közös jövőből. Döbbenetes dolog, de ezt otthon a családomnak hiába próbálom elmondani, nem biztos, hogy megértik, átérzik. Tegnap még nézegettem az adatlapját és az üzenetét. Mit sem sejtve.
Az érdekességen kívül az volt most a szempont, hogy ezek a blogok viszonylag gyakran (tehát havonta, teszem azt, kétszer-háromszor rendszeresen) frissüljenek (de az sem baj, ha többször), és a gazdájuk lehetőleg ne legyen olyan paraszt, hogy fekete alapon sötétszürke betűkkel írjon. Ezért ha valakit kihagytam, pedig szívesen olvasom, az csakis amiatt történt, mert a hírcsatornás jelentkezésekből úgy érzem, ritka az új olvasnivaló, persze azokra is rávetem magam, nem kevesebb örömmel, mint az alább bemutatott tízre.
Olyankor egy kissé megdöccen az amúgy feszes, fegyelmezett stílus. Mivel meg lett mondva, hogy egy hímsoviniszta balfék vagyok 
már úgysem kell tartózkodnom az olyan kijelentésektől, hogy aki olvassa, meg nem mondaná, hogy nő írta. (Én, mondjuk, az elején rájöttem, de hát én ugye legendás vagyok a sorok közt olvasási képességeimről.)
Az offolás magasiskolája